• +3620-44-15-497
  • hirabu.budapest@gmail.com
  • 1145 Budapest, Péterváradi utca 10.
zaszlo

5-dan vizsgám

20th Ishido Cup, Ishido senseiel, 5. dan vizsgám

Egy-két nyugodt év után elkezdtem játszani a gondolattal, hogy a haladás egyszerűbb, ha célt tűzök ki és azt hajtom, mintha csak céltalanul bolyongok. A cél adta magát: 5. dan.
 
Az időpont adott volt, hogy meddig szeretném elérni a célt (4 év kivárási idő a 4. dan után), már csak a helyszín kellett. Ez is megoldotta magát, hiszen az EB-n még nem vizsgázhattam a kivárási idő miatt, de januárban ott a lehetőség: a 20th Ishido Cup, Ishido senseiel! A ShinBuKan “apukája” előtt vizsgázni, az utolsó checkpointokat tőle megkapni, „megfizethetetlen”, mint a mastercard.
 
Jött a tervezés – ez is valahogy kinőtte magát, és végül több, mint 10-en vágtunk neki a nagy útnak Utrecht-be. 2 nap jodo kezdésnek és 2 nap iaido csak hab lesz a torán.
 
Létrejött a IshidoCup facebook messenger csoport, egyre bővülő létszámmal. Már ott kezdett kialakulni a tábor hangulata :D. Adél és Norbi megszerveztek nekünk mindent, én csak utaltam és élveztem a helyzetet. Ezúton is nagy köszönet nekik!
 
Az indulás napja olyan gyorsan jött el, hogy időm sem volt izgulni rajta. Egyszer csak ott voltam, hogy mosni, vasalni, pakolni, kardot szétszedni ippeg maradt időm. Majd éjfélkor mégiscsak aludtam 2 órát a kelés és készülődés előtt. 3-kor találka. Háber senseit Imi röpítette felém, majd Némóhoz. Ott találkoztunk Robival, majd Némó minden emberi és ésszerű érvet félretéve kivitt minket a reptérre ezzel definiálva, hogy értünk is jön. Köszönjük Némó!
 
Gyors pakolás, sportszett összarakás a feladáshoz, check és már indult is a gép. Leszálltunk, (ilyenkor szoktam ébredni) felvettük a bérelt kocsikat és irány az edzés, ahonnan így is késtünk már fél órát (természetesen előre jeleztük).
 
A hollandok nem fáznak – mi nagyon! A teremben nem volt fűtés, ami logikus egy focimeccs idejére, de 2 órán át állni mezítláb, hallgatva és figyelve a bemutatásokat nagyon megviselt mindenkit. 😀 A jodo hamar lepörgött nekem, hisz azt csak élveznem kellett, ami maximálisan sikerült is.
 
Pillanatképek a mindennapokból tábor alatt  (okostévének köszönhetően, mindenki
a mi telefonos megosztásunkat kellett nézze, nem volt választásuk.)
Vacsora a kék mecsetben, török édességek minden boltban, parkolóhely vadászat
és a helyi pub, süppedős ágy. Csupa szép emlék!
 
Elkezdődött az iaido tábor. Első nap Ishido sensei magyarázta el a katákat és Kinomoto Miyuki sensei (iaido kyoshi 8th dan) mutatta be. Ishido sensei beszélt az értelmezésről, ahogy ő látja és érti az iaido-t és természetesen a sarokpontok. Érdekfeszítő és meghatározó mondatok a fagyban.
 
Második nap taikai, lehetőség a vizsgaszituáció gyakorlására.
 
Majd jött a vizsga. Meglettek a katák is (k,k,2,3,8). Izgultam, de nagyon, pörgött a fejemben, hogy mit is kéne tennem, hogyan kellene megnyugodnom. Háber sensei az utolsó pillanatokban is a támaszom volt, megnézte a katáimat, és konstatálta, amit ilyenkor még lehetett. Izgultam tovább. Gondoltam rá, hogy a célt kell látnom, 5. danos leszek. Ez nem adott semmit, nem tudom és nem is nagyon mozgatott, hogy mi lesz velem 5. dan után (ami eszembe jutott, hogy már nem fogok tudni nyugodtan edzeni, mert nagy eséllyel kiemelnek, nem indulhatok versenyeken, mert ebben a fokozatban már nincs, baromi megnyugtató). Jött a gondolat, hogy azt az érzést keressem meg, ami miatt szeretek iaidozni a meleg és otthonos dojoban otthon, de ez sem vált be, hiszen nem ott voltam és baromira izgultam.
 
Aztán jött Háber sensei tanítása, vizualizáltam a katákat csukott szemmel reiho-tól reiho-ig. Kiszakadtam belőle folyton, nem tudtam végig fókuszban maradni, hát ez sem segített az izguláson!
 
Végül mikor már tényleg kezdtem feladni és elfogadni, hogy így fogok vizsgázni, hisz most ez van bennem és mást nem is tudok megmutatni (ez az iaido legnagyobb előnye és hátránya egyben) jött egy szikra.
 
Ha nem érdekel a fokozat, ha nem találom az iaido nyugodt és békés oldalát, akkor mit keresek itt? Járom az do-mat és remélem kapok visszajelzéseket magamtól és kívülről is, hogy jó irányban vagyok. Tehát ez sem más nekem, mint egy zászló, ami segít tájékozódnom, hogy jó irányban vagyok-e ,vagy eltértem és változtatnom kell, ahhoz, hogy újra oda kerüljek. Az utat én járom, mások pedig segítenek megmondani, hogy az út jó-e. Háber sensei a mindennapokban, a vizsgabizottság pedig időről-időre tűz ki számomra egy-egy irányjelzőt.
 
És akkor be kellett lépnem a várakozó vonalra. Számoltam az épp vizsgázók katáit, már csak 3 kata és jönnöm kell, már csak 2 kata és jövök, még egy kata és végre mehetek. Aztán indulás befelé. Minden pillanatát meg akartam élni, minden pillanatát élesen akartam látni. Elkezdtem, jöttek a vizualizáció alatt felidézett pontok, jöttek Háber sensei szavai, Ishido sensei intelmei és még sok minden, rendezetten sorban nem kapkodva.
 
Ott bent jöttem rá, hogy az elmémnek kell erősebbnek lennie, mint a testemnek és ha a testem sietni akar, kapkodni, levegőt zihálva venni, akkor is az elmém tudja mi a helyesés, irányítani kell a testem, mint egy gyereket, aki még nem tudja mi történik körülötte. (Hát jobb későn, mint soha felismerni az alapvetéseket! :D)
 
Eljutottam az utolsó katámhoz és nem akartam, hogy vége legyen, főleg ilyen rövid időn belül. Annyi készülődés, annyi izgalom, annyi esemény, mind ebben a 6 percben… Igazságtalannak éreztem ott bent, hogy csak ennyi időm van felhőtlenül élvezni és megélni.
 
Vége lett kijöttem és visszakapcsoltak bizonyos dolgok: jó voltam?, sikerülni fog? Reális, de teljesen fölösleges gondolatok. Odabattyogtam Háber senseihez és vártam a kritikát: „Ami most a Vass Gergő, abból 98%-ot kiadtál”. 98%! wowww (aki olvasta az EB beszámolóm tudhatja, hogy ez egy irdatlan nagy szám magamnak). Elégedett voltam. 
 
Pörögtek az események megjött a papír, de akkor már szinte mindegy volt a tiszta, éles vizsga közbeni énemnek, csak halkan drukkolt egy hang belül, hogy biztosan sikerült. Aztán feltették a papírt és ott volt a számom 501. Aztán jöttek a gratulációk, nyakba ugrások, együtt örülés.
 
Belül pedig csend. Elégedettség, Teljesség. A szint meglépése valójában a vizsga közben történt meg. Magamnak csak annyit kívánok, hogy ezt megélve tovább éljem!
 
Este ünneplés, steak evés, whiskey, séta. Hajnalban autó, repülés, Némó értünk jött, Imi hazáig vitt, otthon Cipu cica várt, kipakoltam, elrendeztem mindent, aludtam és lementem a keddi edzésre az otthonos dojoba. Minden más volt és mégis ugyan az. Azt hiszem most jön az a rész, hogy elfoglalni a fokozatot. A megélt élményeket életté tenni.
 
Sok feladat, nagy kihívás! Do….

Bejegyzés megosztása

Share on facebook
Share on google
Share on twitter
Share on linkedin
Share on pinterest
Share on print
Share on email