Fogadjátok szeretettel Zsu gondoltatit:
Mi nekem az iaido?
Aki szeretné egy küzdősporttal színesíteni az életét, sokféle szempontot vesz figyelembe a döntésekor. A mai rohanó világban fontos a helyszín megközelíthetősége, az edzések időpontjai. Akad, aki fellángolásból dönt és aki a fizikai és egészségi állapotának megfelelően keres. És vannak az olyan furcsán szerencsések, mint én, akiket a sportág talál meg.
Hogy mi nekem az idaido egy nagyon nehezen megválaszolható kérdés, mivel nem megfontolt szándékkal választottam ezt a fajta harcművészetet. 9 évesen kezdtem shotokan karatézni, ami aztán 5 éven keresztül, egy sportsérülésig elkísért. Ezután hosszabb kihagyás következett számomra, majd a gimnázium alatt kezdődött az igazi út keresés, ami minden tinédzser életének jelentős szakasza. Megannyi sportágat kipróbáltam, szertorna, úszás, box, táncok, de valami mindig hiányzott. A japán mentalitás, amit gyerekként a dojoban tapasztaltam kitörölhetetlenül belém íródott és fontos része maradt az életemnek. Megannyi japán kultúrális elem hatott rám az évek során: a teaszertartások szépsége, az ikebana, majd az irodalom, köztük két legjelentősebb a “Hagakure”1 és “Az öt elem könyve”2. A szamuráj kultúra iránti érdeklődésem hozta úgy, hogy 2019. szeptember 19-én életemben először beléptem a HiraBu dojoba. Egy előadásra érkeztem, “Kard szerelés/Sword maintenence” címmel. Az emberek, a légkör önmagában is nagyon kellemes volt, majd a shinzénél megláttam Gichin Funakoshi Mester képet. Gyerekkoromban Édesanyám készített a nappalinkban egy szentélyt, így éveken keresztül érkeztem haza úgy, hogy Funakoshi Mester képe fogadott vizsgadiplomáink és érmeink társaságában. A shinzen előtt állva elfogott egy nosztalgikus, szentimentális érzés, amitől nem tudtam szabadulni még a távozást követően sem. Sokáig tartott feldolgoznom az élményt, hiszen 15 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, a dojo hiányzott. Hogy egyik edzőteremben sem fogadott ez a fajta légkör, az az érzés, hogy “hazaérkeztem” és itt a helyem. 2020. május 26-án tértem vissza azzal az eltökélt szándékkal, hogy megismerjem és elsajátítsam a kardvívás művészetét. Akkor még úgy gondoltam, adok magamnak ismét egy esélyt és féltem, hogy ez is csak egy újabb bukás lesz, valami, amihez kevés vagyok, amihez nincs tehetségem, amiben nem találom meg önmagam. Az elmúlt két hónap rövid idő ugyan, szinte csak egy pillanat. Mégis sokkal többet kaptam már most, mint bármelyik másik edzőteremben és arra jöttem rá, hogy amit a dojo adhat, azt semmi más nem képes megadni. Az iaido edzés lett az az idő, amikor magammal foglalkozhatok és azzal, hogy fejlődjek fizikálisan és szellemileg. Ezt a fajta egyensúlyt a korábban választott sportágakban sehol sem találtam meg és mivel a szabadidős testmozgást az ember ritkán asszociálja a lelki fejlődéssel, nagyon nehéz felfedezni, hogy ez mennyire tud hiányozni. Számomra az iaido jelenti az utat az önazonos élet felé, amelyben bátran megmutathatom ki is vagyok valójában. Ahol nem pusztán az számít, hogy a kata tökéletes legyen, hanem hogy az önbizalmamat és konfliktuskezelésemet építve átvitt értelemben ugyan, de megvívjak a démonaimmal. És ami a legjobb: az iaidoka mindig nyer.
Budapest, 2020. 08. 03. Jékey Zsuzsanna
#Iaido #Jodo #IaidoBudapest #JodoBudapest