Ippon me:
Az udvarról behallatszott az eleredő zápor kövér csöppjeinek csattogása. A szakadó
eső felkavarta a pirkadati viharból maradt pocsolyákat, a leülepedett sárból füstfelhőket
festve a tócsák tetejére.
A fogadó tetején az időtől tompa barnára fakult zsindely nem volt mindenhol ép. A vendégek közül sokaknak kellett arrébb telepedni a tetőn át beszivárgó, szemtelen
vízcseppek elől. Az egyik asztalnál egy vándor viseletes kimonóban egyszerűen fejére tette
széles karimájú kalapját, kitöltötte maradék szakéját a barna agyag kancsóból, és csészéjét
is a karima védelme alá vonta. Egy kereskedő és fia aggódva tekintgettek ki az ablakon. A
szekerük egy göcsörtös törzsű szilvafa alatt állt, ami nyújtott valamennyi védelmet, de az
apa tartott attól, hogy a vékony ponyvával letakart, vesszőfonat tető nem sokáig védi meg a
portékáját a heves esőtől. A vendéglős, egy kurta, ráncos öregember, hajlongva igyekezett a vendégektől elnézést kérni a kellemetlenségért, miközben arról igyekezett meggyőzni
mindenkit, hogy olyan rosszul megy az üzlet, hogy még a tető javítására sem futja. Az öreg
egy szamurájnak ecsetelte éppen, hogy mennyire sajnálja, és hogy mennyire nem járnak
erre utazók mostanában, de az úr, anélkül, hogy bármi jelét adta volna az együttérzésnek, a
csészéje felé biccentett. Az öreg elhallgatott, és elhátrált, hogy újra töltse a teáskannát.
A szamurájon látszott, nem a tehetősebbek közül való, egyszerű ruházatot viselt.
Ennek ellenére a viselete tiszta volt, ápolt. Haja előírás szerűen fésült, arca, homloka
borotvált. A lenvászon kimono indigója illett a sötétszürke hakamához. Kardját betűzve
viselte, méltósággal térdelt a gyékény előtt, amin üres tálka várta, hogy elvigyék, a szintén
üres csésze mellett. Az ebédjét fejezhette be éppen.
A záporeső duruzsolása elnyomta a fogadó zajait, összemosódott a beszélgetések
hangjaival, kellemes, egyenletes alapzajjal töltötte el a helyiséget. Hirtelen balról, az egyik
asztaltól hangos méltatlankodás zavarta meg a nyugalmat, mintha követ dobnánk egy
csendes tó tükrére. A kellemetlen szavak hulláma végigfutott a vendégeken. Az öreg volt a
legközelebb, ijedten kapta oda a fejét. Aztán a kereskedő fordult oda rosszallóan, majd két
hölgy. Egyedül a szamuráj nézett továbbra is közömbösen maga elé.
A zsindely a régi tető bal oldalán még megpróbált kitartani, egy ideig nem engedett
az esőnek, de aztán megadta magát, éppen az egyik asztal felett. Miután a vékony falemez
elfáradt a zápor elleni küzdelemben, az eső utat talált magának, át a zsindelyen, le a
gerendán, egészen egy piros virágig. Alant az asztaltól felpattant egy haragos férfi, és
átkozódva törölgette ruháját. Tehetős úr volt, jól öltözött, világoszöld, kézzel festett haorija
ujján a piros virágot vérvörösre árnyalta a rácsöpögött víz. Dühösen felkapta és az övébe
tűzte gazdagon díszített kardját, miközben haragosan kérte számon a vendéglőst. Az öreg
szinte kétrét görnyedt félelmében, sajnálkozott, majd a szemével szabad helyet keresett.
Addigra már mindenki leszegte a fejét, a vendégek tekintete a tányérjukba, csészéjükbe
méllyedt. Senki sem szerette volna, hogy a hangos úr miatt neki kelljen felállnia a helyéről. A
vendéglősnek megakadt a szeme az egyetlen emberen, aki egyenes testtartással ült. Még
mindig hajlongva oda vezette a dühös urat a szamurájhoz. Azt gondolhatta, így senkit sem
kell felállítania, hiszen mindketten szamurájok, megoszthatják a gyékényt egymással.
A zöld ruhás úr dölyfösen odalépett a gyékényhez, a szamuráj enyhe meghajlással
köszöntötte. Mozdulatain érződött, hogy nem kedveli az ismeretleneket, főleg, akik nem
tudnak uralkodni a haragjukon. Az úr köszönés nélkül leült vele szemben, és utasította a
fogadóst, hogy hozzon szakét. Egykettőre előttük termett.
Az öreg töltött az úrnak, az intett, hogy töltsön a szamurájnak is. Ő azonban tenyerével letakarta a csészéjét. Nem ivott
alkoholt. Az úr dühösen fogadta a visszautasítást, látszott, nem szereti, ha az akarata ellen
cselekszenek. Fojtott hangon utasította a szamurájt, hogy igyon vele. Az csak röviden nemet intett a fejével. Ez volt az utolsó csepp, az úr nem tudta tovább türtőztetni magát, a
kardjához kapott. Abban a pillanatban a szamuráj pengéje is kissé elhagyta a hüvelyt,
lassan, vészjóslón. Az úr nem értette meg a mozdulat súlyát, tovább folytatta a támadást. A
szamuráj ekkor villámgyorsan kihúzta kardját, és az ellenfele halántékát célozva vágott. Az
úr meglepődve hátradőlt, éppen el tudta kerülni a vágást. Vissza akart támadni, de a kardját
már nem tudta kihúzni a hüvelyéből. A szamuráj egy végső vágással leterítette.
Felállt a helyéről, lerázta az ellenfele vérét a pengéjéről, miközben szeme sarkából
figyelte, mi történik a fogadóban. A vendégek nem mozdultak, dermedten nézték az
összecsapást. A szamuráj pengéje hang nélkül csusszant a helyére. Lehajolt a batyujáért,
szemébe húzta szalmakalapját, és némán kilépett a zuhogó esőbe.
