Nagyon érdekes érzés a vizsga. Készülsz, követed a Senseied utasításait, plusz minden Sensei-ét akivel találkozol. Ha szerencsés vagy megtalálod az utad, hogy ne zavarjanak össze az akár ellentétes információk, hanem megtaláld bennük a közös elemeket, irányokat és ezzel a kiteljesedettebb látásmóddal tálalod meg a sikerhez szükséges szűk utatad.
Személyesen az önbizalmamat az edzések mennyisége, a bele adott elköteleződés, sokszor lemondás más tevékenységekről adta meg. Ennél többet én nem tudtam beletenni.
Másik oldalról pedig a bizalom a Senseiemben, hogyha követem az instrukcióit, akkor jó irányba fogok haladni.
Az edzések során sokszor kell beszélgetned magaddal:
– de csináld,
– nem baj, hogy fáradt vagy menni kell edzeni,
– fáj de még bírom, csak óvatosabban,
– ki kell hagynom, de tényleg pótolom,
– ezt már nem tudom megcsinálni, de meg fogom .
Ezek a beszélgetések sok mindenre megtanítanak magadról, csak figyelni kell rájuk.
Várod a lehetőséget, végre megvan a dátum, indul a visszaszámlálás, aztán a hely és a fizetni valók, indul a szerveződés és a számolgatás. Összeáll a csapat, akik veled tartanak, ha szerencsés vagy. A feladatokat szétosztjátok, hálás vagy mikor megcsinálnak helyetted valamit, mert annyi időt nyertél az életedhez, hiszen ez a hobbyd, a sorrend adott!
1. Család
2. Munka
3. Hobby
Aztán eljön a nap, elindultok. Izgalom, utazás, barátok, hangulat, késik a gép, hosszú az út, cipekedni… csak menni előre. Itt sincs idő, amit elpazarolhatsz kérdésekre.
Elkezdődik a tábor, barátok, Senseiek, mosolyok, helyeden vagy. Emberek, akik megértik mit csinálsz, mi kell hozzá, mivel jár. Ez azért váljuk be ritka a Budo világán kívül.
Senseiek elmondják, amit Ők látnak, amit Ők tartanak fontosnak. Te meg próbálsz mindent befogadni, megérteni, beazonosítani. Örülsz, ha ismerős dolgokat hallasz, az kevésbé pánik keltő. Aztán eljön a vizsga, az utolsó pont, ahol mind együtt vagytok, egy cél vezérel, ugyan azt akarjátok…
A vizsga: néhány perc tökéletes fókusz, visszatekintve nem nagy ár az áhított célért. Megélni a pillanatot, ott lenni benne, emlékezni rá… teljesíteni ott és akkor.
Aztán várakozás az eredményre, latolgatsz vagy kétségbeesel, vagy csak eltöltöd az időt, ki hogyan kezeli.
Majd elérkezik az egységet szétválasztó pillanat, kiragasztják az eredményt. Bennem akkor tudatosult, hogy lesz a többség, akinek nincs ott a száma és az a kevés szám a papíron. Innentől kezdve már nem vagyunk együtt. Nézed az arcokat, van aki boldog, hiszen a befektetett munkája, meghozta a gyümölcsét, de az öröm első pillanataiban meglátod körülötted azt a sok arcot, akikkel itt már nem tudsz egy lenni. Végletek letettek, néhány “szög” miatt.
Fogadod a köszöntéseket, barátok, ismerősök, kevésbé ismerős arcok ugranak éled és ünnepelnek veled. De akikkel együtt edzettel, akikkel a legközelebbi kapcsolódásod lehetne, nem örülhetnek veled. Visszafogod magad, örömöd nem lehet kitörő, hisz lojális vagy a csapatodhoz, nem akarsz senkit megbántani. Kényelmetlen a helyzet. Keresel egy eldugott sarkot, kicsit örülsz, aztán vissza és közben azon gondolkozol, elragadtak a tieidtől, most hogyan kell velük lenned? Ki vagy Te most? Mi változott?
Aztán kicsit eltávolodva, mind kilométerben, mind lélekben azt gondolod, semmi sem változott. Lett egy fokozat, lett egy bizonyítvány.
De miről?
Teljesítményről.
Mennyire fontos ez?
Cook sensei mindig azt mondta, hogy az Iaido egy út arra, hogy jobb ember legyél. Ez vezet az úton hosszú évek óta, hiszen volt honnan fejlődnöm és látom a fejlődést, de nem látom az utam végét.
Itt jössz rá mit ér a vizsga, mit változtat meg. Te már jobban ismered a technikai pontokat és nagyobb szerencséd volt, mint a többségnek. Ez igen elenyésző része annak, amiért nem inkább a focit vagy más siker sportot választottál.
Most már újra sokkal közelebb érzem magam mindenkihez és jobban látom mire jogosít fel a fokozatom… Köszönöm az utamat nektek, akikkel együtt haladunk rajta, köszönöm a közös pillanatokat, közelebb vagytok hozzám, talán mint valaha, kisebbnek érzem magam a legpozitívabb értelemben, mint valaha.
