2020.09.19-én az Országos Iaido Bajnokságon volt lehetőségem részt venni életem első versenyén és nyilvános vizsgáján. Tudni érdemes rólam, hogy rettenetesen izgulós vagyok, amit csak fokozott, hogy a vizsga előtt kevesebb, mint egy hónappal tudtam meg, hogy lehetőségem lesz részt venni. Minden nagyon gyorsan történt, sportorvos, edzés, villám sebességgel teljesíteni minden előkövetelményt, hiszen a jelenlegi korlátozásokban bővelkedő helyzetben ki tudja mikor lesz újra alkalom? A gyomrom már akkor görcsbe rándult, amikor az orvos a papíromra ütötte a kék pecsétet: “VERSENYEZHET”. Sokféle sportot végeztem már, még versenyen is voltam gyerekként, de most, felnőtt fejjel ez valahogy sokkal komolyabbnak és nagyobb súlyúnak hat.
A Bajnokság előestéjén még ment bőven az idegeskedés. Megszárad a ruhám? Mik a reiho részei? Sorolj fel 5 katát! Valójában nem attól féltem, hogy nem lesz meg a vizsgám. Azon aggódtam, hogy nem fogom tudni megmutatni, ami bennem van, mert izgulok és ilyenkor széthullok. Reggeli közben a párommal megbeszéltük, hogy a nap mantrája a “Lassan, nagy mozgással”, de akár az is lehetett volna, hogy “Nem úgy, ahogy szoktam”.
Vass senseijel együtt érkeztünk a helyszínre, tipródtam, ahogy egy elsőbálozóhoz illik. Mindenki nagyon kedves és barátságos volt, hihetetlenül segítőkész még így teljesen ismeretlenül is. A sorakozónál aztán öles léptekkel célba vettem a sor legeslegvégét és csak a bemelegítéskor realizáltam, hogy egy szörnyű hibát vétettem: a dojoban egy ottani bokkennel gyakorlok, de a vizsgára a sajátommal érkeztem. Az első kivonásnál éreztettem, hogy feltűnően nehezebb, mint amit megszoktam. Gratuláltam magamban magamnak a nagyszerű húzásért, majd innentől kezdve inkább az edzésre koncentráltam. Követtem az eseményeket, engedtem sodródni és kicsit megnyugodni magam, ez persze nem tartott sokáig. Egyik pilanatról a másikra a piros pályánál várakozva találtam magam. Sípolt a fülem és éreztem, ahogy a forróság felkúszik egészen a fülemig zavaromban. Lámpaláz, ezt már ismerem… és a legrosszabb, ami ilyenkor történik az átkapcsolás robotpilótára. Be is következett a teljes képszakadás, a záró reihonál tértem magamhoz, azt se tudtam hol vagyok és mit csinálok, belegabalyodtam a sageoba, mint bohóc a cérnába, az öt katából sikerült bemutatni egyet. Három fehér zászló, én meg csak pislogtam, hogy mi az ördög történt?! Felocsúdni sem volt időm, máris hallottam, “Felkészül, Jékey Zsuzsanna”. Újra ott álltam a piros pályára várva. Elbambulva bámultam az előttem folyó bemutatót és annyira izgultam, hogy a tudatom valahova teljesen máshova menekült el, üres fejjel néztem magam elé keito shisei pozícióba dermedve.
Öt kata, te szerencsesüti! ÖT! Eddig sikerült jutnom fejben a második felvonuláson. Mintha mindent elfelejtettem volna, amit addig tanultam a koncentrációról. Mormogtam magamnak: Képzeld el a sziluettet, ahova érezni akarsz a következő mozdulattal! De megint elvesztettem, csak az izmaim mozogtak, én pedig valahol nagyon messze jártam, csak hogy ne kelljen itt lennem és félni. Átkozott lámpaláz… Három fehér zászló lendült a magasba ismét. Változatos szitkokkal illetve magam vonultam le, legszívesebben csettintettem volna magamnak, hogy “Helló! Figyelj már oda kicsit!” Versenytársak biztattak, odasúgtak, hogy milyen ügyes vagyok. Kezdtem szörnyen mérges lenni magamra, hogy nem tudom kezelni a stresszt még ilyen kedves emberek között sem, pedig ezért vagyok itt! Nem azért neveztem a versenyre, hogy nyerjek, hanem, hogy gyakoroljak. Hogy mire a vizsgához jutok, ne remegjen a kezem és ne veszítsem el a koncentrációt az idegességtől. Újra azon kaptam magam, hogy csak várok és bambulok. Megráztam magam és megrótam, hogy nem vagyok képes fejben átgondolni a katákat. Elkezdtem az előttem folyó enbukra figyelni, átgondolni én miként is csináltam a saját bemutatómat, mit rontottam el. És harmadszorra a piros pályára léptem, de ezúttal törekedtem rá, hogy mentálisan is jelen legyek, ne csak fizikálisan. A nyitó reihonál sageo igazítás közben megláttam mennyire remeg a kezem. “Csak gyakorlás… koncentrálj! Tekintet, kéz, láb… 90 fok, egyenes hát, vízszint, vízszint…” Magamban mondtam mi után mi következik, de még ez sem volt elég. Az ötös kata záró mozzanataként sikerült fordítva eltennem a kardot a hüvelybe. Csak álltam mozdulatlanná dermedve, a bokken félig a műanyag sayában, én pedig feltettem magamnak a nagy kérdést: Na most mi lesz? Megpróbáltam még egy kicsit nyomni rajta, hátha a műanyag enged annyit, de esélyem sem volt. Végül arra jutottam, hogy ezzel nincs mit tenni, felegyenesedtem és lehátráltam, lezárva a katát, majd kard elő, hüvely helyre fordít, noto. Szégyelld magad! Következő kata
Nem meglepő módon három fehér zászlóval zárult ez a forduló is, de megérte, mind a három veszített fordulóból tanultam és pont annyira lettem mérges magamra, hogy elfelejtsek félni. Az utolsó, negyedik fordulóban már meg tudtam fogalmazni egy célt magamnak. “Csak egy zászló! Csak egy zászlót szerezzek!”
Több időt hagytam magamnak és le is maradtam kissé az ellenfelemtől, de próbáltam ezt figyelmen kívül hagyni és arra összpontosítani, amit csinálok. Hol vannak a bírói pontok, amik különösen fontosak, hol következik, amit az előző fordulóban elrontottam és hogyan is kellene helyesen? Magamhoz képest jó voltam végre és meg is lett az eredménye.
Egy piros zászló!
Eszembe jutott, hogy Vass sensei a vizsgákat előszeretettel hasonlítja irányjelző zászlókhoz, amelyek segítenek a tájékozódásban, hogy tudhassuk, jó úton járunk. Ironikus…
Nagyokat pislogtam Háber sensei felé, akitől a magamtól megkövetlet egy zászlót végül megkaptam. Ezúton is hálásan köszönöm, sokat jelentett nekem, ahogy Jenő bácsi sensei jótanácsai és bíztatása is, és a versenytársak kedvessége. Úgy éreztem ezt mind meg sem érdemlem.
Az eredményhirdetésen tudtam meg, hogy Péter 2. helyezést ért el, egyéni, összevont 2.-3. dan kategóriában. Még a díját is megosztotta velem, amiért egyáltalán részt vettem a versenyen. Vass senseijel és Péterrel aztán pihentem egyet, örültünk Péter sikerének és alig hittem el a sok jót, amit mondtak nekem a saját teljesítményemről.
De ezzel persze még korántsem volt vége a napnak, hiszen valójában a 2 kyu vizsgámra jöttem! Gyorsan egy csoki, majd Vass senseijel átnéztük a vizsgakatáimat, egy két apró észrevétel, de hát itt már nem lehet megváltani a világot, úgyhogy csak lazán és “Lassan, nagy mozgással”. Korábban említettem, hogy egy jelentősen nehezebb bokkennel sikerült megjelennem, nos mire a vizsgaszámom megkaptam már meglehetősen fájt a csuklóm, de szerencsére nem volt időm emiatt újra elkezdeni izgulni, mivel legalacsonyabb fokozatra vizsgázóként én voltam az első. Vass senseinek igaza volt a versennyel kapcsolatban, eddigre valóban sikerült feloldódnom és csak alig remegett a kezem. Moldova György szavaival élve: “Én nem voltam bátor, csak nem mertem félni”, nehogy emiatt elrontsam a vizsgámat, amit végül sikeresen teljesítettem.
Nagyon tanulságos nap volt, úgy érzem nagyon sokat fejlődtem alatta és mindemellett öröm volt megismerni a közösség többi tagját. Izgatottan várom az ezután következő kihívásokat és hogy elölről kezdjek mindent… Ám ezúttal már a kiérdemelt iaitoval.
Budapest, 2020.09.21